Hibák melyeket elkövetünk. Hogyan lehet ebből kiszállni?

Eric Berne, svájci pszichiáter írt először nagyon kifejezően az úgynevezett alkoholista játszmáról könyvében, melynek címe: Emberi játszmák (Games people play). Elmélete szerint mindannyian játszunk bizonyos játszmákat a társas érintkezéseink folyamán; ezek között vannak jók, de sokszor nagyon rosszak is. Számos játszmát a lelkileg zavart emberek játszanak a legintenzívebben. Berne szerint az alkoholista játszma teljes pompájában öt személyes, bár a szerepek annyira összesűrűsödhetnek, hogy kétszemélyes játszmaként kezdődhet és fejeződhet be.

Ebben a játszmában természetesen az “Alkoholista” a főszereplő.

Az “Üldöző” a fő mellékszereplő, amelyet típusosan az ellenkező nem képviselője, rendszerint a házastárs játszik.

A “Megmentő” szerepet az vállalja fel, aki újból és újból bizalmat szavaz a betegnek, segít, és azt reméli, hogy ettől abbahagyja az ivást. Sokan válhatnak “megmentővé”. Az orvos, a pap, egy jószándékú ismerős, vagy akár a házastárs is. Ez az a szerep illetve csapda, amibe jószándékból és valódi segíteni akarásból ugyan, de számos keresztény ember is beleesik.

A “Balek” az a szereplő, aki hagyja magát átverni és segíti az alkoholistát. Elhiszi minden hazugságát, fogadkozását és pénzt ad neki. Nem az italra adja, közben pedig tudja, hogy mégis arra fog elmenni a pénz. Ennek ellenére újból és újból bizalmat szavaz neki. Leggyakrabban az alkoholbeteg anyja játssza ezt a szerepet. Pénzt ad, és együtt érez az alkoholistával a felesége miatt, aki nem érti meg. Az alkoholista pénzigényét valamilyen tervvel magyarázza, és mindketten úgy tesznek, mintha hinnének benne.

Az “Összekötő” az alkoholista számára a legjelentősebb személy a játszmában. Ő az utánpótlás közvetlen forrása (kocsmáros, italbolti eladó, csapos stb.).

Elgondolkodtató, hogy egy személy, akár mind a négy szerepet is játszhatja egyszerre:

“A feleség az “Alkoholista” kezdeti szakaszán játszhatja mindhárom mellékszerepet: éjfélkor, amikor levetkőzteti a férjét, kávét készít neki, és eltűri, hogy megverje, ő a Balek; reggel, amikor korholja gyalázatos életmódjáért, ő az Üldöző; este pedig a Megmentő, aki igyekszik rávenni, hogy változzék meg.”

Rosszabb estben még összekötő is lehet, amikor úgy akarja kontrollálni az alkoholfogyasztást, hogy ő viszi haza az általa szükségesnek, vagy megengedhetőnek vélt alkoholmennyiséget.

Amíg a szereplők játsszák a szerepeket, addig az alkoholista nyugodtan ihat. A játszma csak akkor szűnik meg, ha az alkoholista egyedül marad, ez pedig csak akkor történik meg, ha a többi szereplő eltűnik a játékból, vagyis kilép a szerepéből. Ez azért nehéz sokszor, mert a társfüggő családtag is megszokott bizonyos szerepeket, amikhez egy idő után már ragaszkodik. Íme egy példa:

“Egyszer csak belépünk a játékba, anélkül, hogy észrevennénk. Aztán egyre következetesebben játszunk, és csodálkozunk, hogy ahelyett, hogy javulna, egyre romlik a helyzet. Ugyanakkor a legtöbb hozzátartozónak, anélkül, hogy tudatában lenne, vagy beismerné, szüksége van erre a játékra. Önmagán is megfigyelheti ezt: érzi, hogy ura a helyzetnek, hogy összefogja a családot egy alkoholista férj ellenére is, és ez hízeleg a hiúságának. Valójában zavarná, ha a beteg meggyógyulna.”

Nem könnyű kilépni a játékból, de szükség van rá, mert különben egyre közelebbi lesz az elkerülhetetlen tragédia. A következőkben a helytelen és a helyes hozzáállásokat tekinteném át részletesen.

Alkoholbeteg a családban

Helytelen hozzáállások

Sokszor rosszul állunk hozzá a szenvedélybeteghez. A hibás, és ezért a rossz állapotot sokszor csupán konzerváló magatartás általában nagyrészt abból fakad, hogy az alkoholizmust nem tekintjük betegségnek. Ha betegségként kezeljük, akkor meg kell látnunk, hogy a másik nem tud gyógyulni magától, segítségre van szüksége. Önerőből képtelen gyógyulni a beteg, de mi sem tudjuk meggyógyítani őt, bármennyire is szeretnénk. Orvosi beavatkozásra, valódi segítségre van szükség és ezt mi családtagok nem tudjuk megadni. Ennek felismerése és beismerése az első és legfontosabb dolog. Nem tudjuk leszoktatni társunkat, szülőnket, vagy barátunkat az ivásról, bármit is teszünk. Ami viszont igaz, hogy tudunk segíteni abban, hogy beismerje hozzátartozónk a betegségét és segítséget kérjen. Ehhez elengedhetetlen, hogy mi is önvizsgálatot tartsunk és szembesüljünk a hibáinkkal, betegségünkkel, mert nekünk is gyógyulnunk kell, hogy segíthessünk. (Ehhez pedig nekünk is segítségre van szükségünk.)

Ha nem ismerjük el betegségnek az alkoholizmust, és nem szembesülünk saját hibáinkkal, akkor a következő csapdákba eshetünk:

1. Az “Üldöző” szerep felvétele

Mindig ebbe a szerepbe kényszerülünk, ha a másikkal veszekszünk, ellenőrizzük, számon kérjük rajta hibáit, fenyegetőzünk, bezárjuk az ajtót, eldugjuk, vagy kiöntjük az italát és még lehetne folytatni a sort. Nézzük meg a konkrét eseteket és azt, hogy miért nem segít ez a fajta hozzáállás:

• Veszekedés, megfigyelés, számonkérés

Egy alkoholista hozzátartozójának gondolkodásában előbbutóbb komoly szerepet kap az alkohol. Valóban nagyon fárasztó egy alkoholbeteg minden lépését figyelni. Nyomozni utána, a leheletét szaglászni. Ezután adja magát a szituáció: “láttalak megint, hogy a kocsmában voltál… már megint ittál… hol voltál ilyen sokáig? …hiába hazudsz, úgyis tudom, hogy mi az igazság… tönkreteszel engem és a gyerekeket is…”

A probléma ilyenkor az, hogy arról akarjuk meggyőzni, mondjon le az italról, de ezt úgy akarjuk elérni, mintha egy gyermeket nevelnénk. Kifejezően ír erről könyvében Hans Klein, aki egy családtagnak ad tanácsot:

“Nevelni gyermekeket szoktunk. Amíg így viselkedik, úgy kezeli, mint egy gyermeket. És mivel ő is gyermekként viselkedik, nem tudja abbahagyni az ivást, megmakacsolja magát, és csak azért is az ellenkezőjét csinálja. Az alkoholfüggő csak akkor hagy fel az ivással, ha megérti, hogy felelősséget kell vállalnia saját magáért és a tetteiért. Ez viszont azt feltételezi, hogy felnőttnek érezze magát. Erre pedig csak akkor lesz képes, ha ön többé nem kezeli gyermekként.”

A másik következmény az, hogy a kioktató magatartás mindig sértő egy ember számára. Az alkoholbetegre is érvényes ugyanez. Ha rajtunk kérnek számon valamit, akkor velünk is gyakran előfordul az, hogy tagadunk, vagy tompítjuk a problémákat. A szenvedélybetegnek egyrészt fáj ez, mert érzi, hogy igazunk van, fáj neki ez a helyzet, másrészt rosszul esik neki a számon kérő, kioktató stílus és visszavág. Közben bűntudata azért is van, mert érzi, hogy környezete nincs vele megelégedve. Szeretne ő szabadulni, de nem tud, és ezért elbátortalanodik, végül pedig arra a következtetésre jut, hogy minden értelmetlen, hiszen folyamatosan visszautasítják. Kétségbeesésében megint iszik és bezárul az ördögi kör, melyben a beteg egyre inkább az ital “segítségéhez” kényszerül, a családtag pedig teljesen kimerül és idegileg kikészül. A helyzet odáig is fokozódhat, hogy haza sem mer menni már józanon, mert nem akar szembenézni egy újabb konfliktussal.

A veszekedés azért sem használ, mert ezt egy idő után az alkoholfüggő ürügyként fogja felhasználni az újbóli ivásra. Ahogy már írtam is, egy idő után már a beteget is zavarja alkoholfogyasztásának mennyisége. Szégyelli ezt és titkolni is szeretné, közben pedig haragszik magára, hogy nem tud felhagyni az ivással. Ilyenkor sokkal feszültebb, a veszekedések hamarabb kirobbannak, pláne akkor, ha családtag alkalmat is szolgáltat erre. Ha talál valakit, akivel veszekedhet, hamarosan az lesz a meggyőződése, hogy a másik a hibás az állapotáért. Ha pedig már nem ő a hibás, akkor nyugodtan ihat tovább, nincs már szüksége arra, hogy változtasson. Ő az áldozat és elmerülhet az önsajnálatban. Ezt a magatartást hívják a vétek kivetítésének, mert ezt tulajdonképpen nem más, mint az ital miatti bűntudat kivetítése a másik személyre.

• Az ital kiöntése, az üveg vonalkázása, eldugott alkohol megkeresése és elkobzása

Az eddig leírtak fényében ez a magatartás sem helyes, mert gyerekként kezelik ekkor is a beteget. Az ilyen magatartás egy olyan játékot fog eredményezni, amelyben mindkét fél azt hiszi, hogy feltétlenül győznie kell. Ha kiöntik az italát rendkívül dühös lesz. Ennek elsődleges oka az, hogy semmi sem fontosabb számára az alkoholnál, mert az alkohol “gyógyszer” a számára. Képtelen az alkohol nélkül élni, és a tudat, hogy nem ihat, kétségbe ejti. Aki elveszi tőle az utolsó barátot, az alkoholt, az ellenségévé válik. Ezért lesz ilyenkor erőszakos. Elvonni tőle az italt olyan, mint elvenni egy beteg ember gyógyszereit. Ha az alkoholforrást illetve utánpótlását veszélyeztetjük (ellenőrizzük vonalkázással, megkeressük és eldugjuk az alkoholt), akkor ugyanerre a reakcióra kell számítanunk, és ez semmit sem segít az alkoholbetegnek, a családtagok energiáját azonban teljesen fel fogja emészteni.

• Következmények nélküli kijelentések, fenyegetések

Ez a magatartás a következőképpen jellemezhető: a beteg házastársa elmondja az alkoholbetegnek, hogy a fennálló helyzet nem tartható tovább és lépéseket fog tenni a kimozdulás felé. Erre néhány napig, vagy egy bizonyos időszakra felhagy az ivással, amíg nem tapasztalja azt, hogy megnyugodtak a kedélyek. Ha megszűntek a zavaró körülmények, újból inni kezd. Amíg nem iszik, azt a hamis reményt ápolja magában a hozzátartozó, hogy tud rajta segíteni. Mivel az ivás vágya erős benne, és nincsenek komoly következményei annak, hogy iszik, tovább folytatja a játékot. Ez a magatartás tulajdonképpen átmenet az üldöző és a megmentő szerepek között és sajnos a balek vonásai is felfedezhetőek benne.

• Folyamatosan, egyedül tűrni a nehézségeket, megpróbáltatásokat, halmozni a belső feszültséget, majd hirtelen kilépni egy kapcsolatból

Nagyon sokan nem ismerik fel, hogy változtatniuk kell magatartásukon, és mivel nem teszik meg, az alkoholistával való folyamatos együttélés során egyre kimerültebbnek érzik magukat. A helyzet valóban egyre elviselhetetlenebb, az alkoholizmust így nem lehet legyőzni. A legtöbben ilyenkor annyira feldühödnek amiatt, hogy képtelenek segíteni társukon, vagy megváltoztatni őket, hogy a szakítás, vagy válás mellett döntenek. A beteg ettől annyira kétségbe eshet, hogy megpróbálja halálra inni magát. Nem helyes hagyni, hogy ezek a feszültségek uralják az egész család életét, nem helyes, ha nem ismerik fel, hogy miben kell változni és változtatni és nem helyes, ha mindenben és mindig a másikat teszik meg bűnbakká. Ennek a magatartásnak mindenki kárát fogja látni.

2. A “Megmentő” szerep felvétele

A megmentő szerepkörbe talán ritkábban kényszerülnek bele a családtagok, mint az üldözőébe, de ugyanolyan probléma, mivel sajnos ez sem segíti a gyógyulási folyamat elindulását az alkoholbetegnél. Lényege, hogy a családtag, vagy mások (orvos, lelkész, keresztény ismerős, jó barát) azt gondolja, képes lehet arra, hogy elősegítse az alkoholbeteget a gyógyuláshoz. Ehhez mindent megtesz, és közben nem veszi észre, hogy a beteg sajnos semmit sem változtat magatartásán. Újból és újból bizalmat szavaz, és ettől várja a változást. A beteg hagyja, illetve eltűri, hogy a másik megmentse, de nem tesz erőfeszítéseket, csupán látszólag. Kellemes ez az állapot neki, mert mindig talál valakit, akinek kiöntheti a szívét, aki hordozza a problémáit, ő pedig marad, ahol volt. Nem szembesül állapotával, pedig ez lenne a legfontosabb. E nélkül nem lesz betegségtudata, és nem alakulhat ki a gyógyulni vágyás sem. Gyakran probléma, hogy valódi segítség lehetne egy-egy dolog, vagy hozzáállás, de mivel egy személy gyakran más szerepeket is felvesz, nem lehet valódi a segítség, mert nem hiteles.

Megnyilvánulási formái a következők:

• Mindig rendelkezésére állni, ha baj van

Az alkoholbeteg gyakran szembesül helyzetekkel, problémákkal, amiket sokkal mélyebben él meg, mint az átlag emberek. Nem az a baj, ha segítünk ilyenkor, hanem az, ha ezt úgy tesszük, hogy nem vesszük észre, valójában nem segítség a számára. Még akkor is lehet probléma ez, ha már letette valaki az italt, de közben másik személytől függ, és ha nem áll rendelkezésre az illető, akkor kétségbe esik. A legfontosabb az, hogy tanulja meg kezelni az alkoholbeteg az élet nehézségeit, azokat a stresszhelyzeteket, amikkel naponként szembesül. Ehhez van szükség orvosi segítségre. Mi nem tudjuk megmenteni, nem tudjuk befolyásolni. Nagy probléma lehet ilyenkor az, hogy észre sem vesszük, és már csapdában vagyunk. Az alkoholbeteg kötélen rángat minket. Az életünket az ő gondolkodása, problémái, alkoholhoz való viszonya határozzák meg. A saját feladatunk, munkánk, kapcsolataink mind-mind kárát látják ennek a felesleges áldozatnak.

• Kifizetni a másik banki, vagy kocsmai adósságait, beszólni helyette a munkahelyére, hogy nem érzi jól magát és nem megy be dolgozni, hazudni, hogy nincs otthon, ha épp akkor keresik telefonon, amikor nincs beszámítható állapotban

Rendszerint a házastárs kényszerül bele ebbe a szerepkörbe. Ezek mind-mind olyan reakciók, amelyek látszólag őt mentik ki a nehezebb élethelyzetekből, a valóságban azonban, csak arra jó ez a magatartás, hogy a beteg nyugodtan igyon tovább. Nincs semmi negatív következménye alkoholizálásának, hisz mindig ott van a megmentő, így nem neki kell szembesülnie a következmények- kel, hanem a megmentő szerepet játszó személynek. Ahhoz, hogy beismerje betegségét, és igényelni tudja a gyógyulást szüksége van arra, hogy szembesüljön a betegsége következményeivel. Ha ez nem történik meg, a folyamat folytatódik és a már említett ördögi kör itt is bezárul. A valóságban sokszor nem is annyira a beteg féltése, mint inkább az motivál bennünket, hogy mi lesz akkor, ha más is megtudja a valóságot. A szégyen, a takargatás, a bagatellizálás mások előtt nem jó reakciók. Fölösleges így tenni, mert szinte biztos, hogy a szomszédok, a családtagok, a munkahelyi kollégák, már régen észrevették a beteg állapotát, és segítenének, ha hagynánk; a másik veszélye pedig az, hogy a betegnek sokkal nehezebb beismernie betegségét, ha a családja ezt szégyelli. Gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy ő ezt megtegye. Ha nincs változás, akkor az alkoholista iszik és szenved, a megmentő segít és szenved, és mind a ketten egyre betegebbek lesznek.

• Babusgatás, a másik kiszolgálása

A beteghez való hozzáállásban nagyon fontos, hogy nem szabad arra építeni, hogy ha a kedvében járás, vagy a babusgatás segíthet neki a változásban. Fontos kitartani a másik mellet a nehézségekben és éreztetni vele a szeretet, de nem lehet elvárni, hogy attól változzon meg, hogy társa mindent megtesz érte, mert erre úgyis képtelen. Ahogy már többször is szó volt erről, betegségről van szó, ami kezelést igényel. Nagyon nehéz elengedni a beteget és e mögött az érzés mögött leggyakrabban a félelem és a szégyen lapul. Félünk, hogy mi történik vele és ahová csak lehet, vele megyünk, kiszolgáljuk, kísérgetjük. Megtörtént eset például, hogy valaki naponként bement az egyik rokona munkahelyére, mert tudta, hogy iszik napközben és félt attól, hogy mi lesz, ha ittasan ül a volán mögé. A beteget nagyon zavarta, mert mindenki látta, hogy érte mennek, tudták is, hogy miért történt mindez, és érthető módon nagyon sértette önérzetét, önbecsülését.

• Szerepek átvállalása

Nem feltétlen megmentő magatartás, hanem az élet hozta helyzet, hogy a családtagok egy idő után kénytelenek átvállalni bizonyos szerepeket a másiktól, mivel az nem végzi el azt, ami természetes lenne. Ilyen például a gyermeknevelés terhe, mely nagyon megterhelő, ha egy embernek kell elvégeznie a másik segítsége nélkül. Nagy hiba, ha ilyenkor nem kérünk segítséget, mert szinte biztos, hogy ebben az állapotban megmaradva csak tovább sérül a család.

A teljesség igénye nélkül felsorolnék pár jellegzetes hibát:

– Nincs idő a gyermekekre, és nem kapnak elég figyelmet, pedig az amúgy is feszült helyzetek (nyílt viták) miatt számos negatív érzéssel küszködnek.

– A sok-sok frusztráció a gyermekeken csattan, akik nem értik, hogy miért olyan türelmetlen velük az, akit szeretnek.

– Előfordul, hogy az elkeseredett családtag a gyerekeknek panaszkodik társáról, bizalmasuknak teszi meg őket. A gyerekek megterhelődnek a gondokkal, csalódásokkal és konfliktusok indulnak el bennük. Úgy érzik, hogy valamelyik szülő pártjára kell állniuk. (Olyan esetről is hallottam, amikor nagyobb fiúk megverték saját apjukat, amikor ittas állapotban veszekedett otthon édesanyjukkal.)

Másik probléma, hogy a feleségek kényszerülnek férjek feladatait ellátni (az előzőeken kívül például még több pénz keresése a rosszul működő család túléléséhez, otthoni teendők, ügyintézések, melyek eddig a férj feladatai voltak), és fordítva is igaz ez, férjek is belekényszerülnek női szerepekbe (házimunkák, bevásárlás, gyermeknevelés fokozott felvállalása a munka mellett). Hibát követünk el, ha hagyjuk magunkat belekényszeríteni ezekbe a szerepekbe, mert képtelenek vagyunk egyszerre ennyi feladatot ellátni. Hiba, ha szégyenkezünk, takargatjuk a nyilvánvaló problémát és nem kérünk segítséget a családtagoktól, barátoktól, gyülekezeti tagoktól, az önsegítő-, vagy családsegítő szervezetek valamelyikétől.

• Az alkoholbeteggel együtt inni

Ez talán az egyik legszomorúbb formája a megmentő hozzáállásnak. Vannak hozzátartozók, akik ugyancsak isznak, azt remélve, hogy ettől férjük (vagy feleségük, bár ez a magatartás inkább a feleségekre jellemző) kevesebbet fog inni. Ez is hiábavaló áldozat, ráadásul komoly kockázattal is jár.

3. A “Balek” szerep felvétele

Legegyszerűbben kifejezve akkor kényszerülünk ebbe a szerepbe, ha hagyjuk magunkat vezettetni a betegtől, miközben mi magunk is tudjuk, hogy “átverés” történik. Mégsem ülünk le vele megbeszélni a problémát, esetleg együtt keresni a megoldást; nem utasítjuk el kérését, hanem hagyjuk, hogy tovább folytatódjon az életjátszma. Legtipikusabb formája:

• Pénzt adni akkor, amikor tudjuk, hogy alkoholra költi

Gyakran az édesanyák követik el ezt a hibát. Ragaszkodnak gyermekükhöz és sokszor majomszeretettel szeretik őket. Azonosulnak vágyaikkal, gondolataikkal és észre sem veszik, hogy abban szolgálják ki a másikat, ami már a kárára van. Egy családi csoporton (Al-anon) egy édesanya mesélte el, hogy a fia rendszeresen kér tőle pénzt élelemre, ő pedig ad, mert a fiú valóban olyan sovány, hogy megszánja. Közben nagyon jól tudja, hogy a fia alkoholt fog venni belőle, de nem tud nem adni. Nem ennyire átlátszó módon, de a hozzátartozók is beleesnek ebbe a csapdába. Pénzt adnak, hogy megkönnyebbüljenek végre, hogy oldódjon a feszültség, és inkább elfogadják a hazugságot.

• Eltűrni a másiktól a durvaságot, a folyamatos megaláztatásokat

Az alkoholizmus betegség, és aki úgy akar ezzel együtt élni, hogy nem változtat magatartásán, az lehetetlent kísérel meg. Ez nem segít az alkoholbetegnek sem, mert így nem fog szembesülni a betegsége következményeivel. Ráadásul nem csak ő látja kárát, hanem a család többi tagja is. (Leginkább a gyerekek.) Feléjük is felelősséggel tartozunk és a sérülés veszélye egy agresszív alkoholistával való együttélés esetén nagyon nagy.

• Önvád, a bűnbak szerepének felvállalása

“…(az alkoholbeteg hozzátartozónk) egyszer azt mondja, hogy túlzunk, hogy össze-vissza beszélünk, hiszen ő mindig tudja hol a határ – és egyébként is, ő nem iszik olyan sokat. A következő pillanatban meg azt állítja, hogy mi vagyunk az oka, amiért ő részegeskedik, mert csak így tudja elviselni, hogy állandóan veszekedünk vele. Lassan elhisszük, hogy minekünk kellene pszichiáterhez fordulnunk, mert mi vagyunk bolondok. És tényleg annak is érezzük magunkat.” (Allison Burr)

Tudatosítani kell, hogy nem családtagjai miatt iszik az alkoholista, hanem azért, mert beteg. Az elhárító mechanizmusaiból fakadó viselkedését nem szabad felvenni. Persze ez egyáltalán nem egyszerű, mert valóban könnyű összezavarodni a különböző szerepek felvétele miatt is. A veszekedések, üldözések, megmentő magatartásformák, a szidalmak és vádak tűrése mind-mind idetartozik.

4. Az “Összekötő” szerep felvétele

Ez a szerep, illetve hibás hozzáállás röviden összegezhető. Mindig beleesünk, ha azt gondoljuk, hogy majd mi kontrolláljuk az alkoholbeteg italfogyasztását és megvesszük, majd odaadjuk neki az általunk még megengedhetőnek tartott italmennyiséget. Nem lehet szabályozni a beteg alkoholfogyasztását, hisz a betegsége része, hogy nem tud kontrollt tartani. Ő sem tudja és a családtagoknak sem fog sikerülni, éppen ezért ez a szerepfelvétel is kerülendő.

Kilépés az életjátszmából

Tehetünk-e valamit a másikért?

• A tehetetlenség beismerése

Nem könnyű megtenni ezt a lépést. Sőt, talán ez a legnehezebb, de a gyógyulás elindulásában a legfontosabb lépés is! A hétköznapokon is ezt ismerjük be utoljára. Amíg nem adjuk fel a másik megváltoztatására irányuló törekvéseinket, szükségszerűen szenvedni fogunk.

“Nagy bátorság kell ahhoz, hogy szembe merjünk nézni az alkoholizmus igazi természetével és elismerjük, hogy kudarcot vallottunk: nem sikerült megváltoztatnunk [a másikat], nem sikerült jobb belátásra bírnunk őt. Ha el tudjuk fogadni azt, ami oly régóta nyilvánvaló – hogy a békés és harmonikus időszakok, csak ideiglenes enyhülést hoznak az egyre feszültebbé váló családi életben -, akkor eljött az ideje annak, hogy megismerjük, miként tudnánk mi magunk javítani a helyzetünkön, nem a párunktól (családtagunktól), hanem magunktól várva a változást.” (Burr Alison: Alkoholista a családban/ 53.o.)

Könnyebb minden, a családban fennálló problémáért a szenvedélybeteget hibáztatni, de ha időt szánunk az elcsendesedésre és gondolkodásra, akkor be kell látnunk, hogy követünk el mi is hibákat.

Az első lépés a saját betegségünk, illetve érintettségünk belátása. Ha a gyógyulási folyamat beindul, ha felszabadulunk a másiktól való beteg függéstől, akkor boldogok és megelégedettek lehetünk a nehéz körülmények ellenére is. (Még akkor is, ha a másik nem akarja beismerni betegségét, és nem akar gyógyulni sem.)

Hans Klein szerint meglepő módon a hozzátartozó részéről éppen azon a ponton lép fel a legnagyobb ellenállás, amikor kiderül, neki kell változtatnia viselkedésén és kijelenti, hogy ő nem ivott, nem neki kell változnia. A beszélgetések során gyakran kiderül, hogy a hozzátartozó iszonyúan szenved, és ragaszkodik ahhoz, hogy az alkoholista tegyen valamit, vagy másvalaki bírja rá erre, de a saját magatartásán nem hajlandó változtatni. Bármi is ennek az oka: minden hozzátartozónak meg kell értenie, hogy amíg ő maga nem hajlandó a változásra, minden marad a régiben. Persze lehet, hogy az alkoholbeteg a családtagtól függetlenül évek múltán le akar mondani az italról és sikerül is neki, csak így sokkal nehezebb. Mást megváltoztatni nem tudunk, saját magatartásunk megváltozása azonban komoly hatással lehet családtagunkra.

• A betegség megértése

Nagyon fontos tájékozódnunk az alkoholbetegségről, mert így fogjuk tudni sokkal jobban megérteni társunkat, családtagunkat. Így fogjuk tudni átlátni azokat a pszichikai és fizikai hatásokat, melyeket a betegség eredményez. Fontos például megértenünk a beteg énvédő mechanizmusait és azt a tényt, hogy minden látszat ellenére ő is szenved és valószínűleg komoly bűntudattal küszködik. Egy református lelkész nyilatkozta a következőket:

“Egy alkoholista sokkal komolyabb lelkiismereti válságokon megy át, mint egy nem alkoholista. Sokkal fokozottabb önvád, önmarcangolás jellemzi. Mindent lát – vagy többnyire mindent -, hogy mit követett el. Az esetek többségében az van, hogy annyira rossz már a lelkiismerete, hogy rátölt. Mert nem tud megszabadulni ettől. Én problémásnak tartom, ha csak a lelkiismeret működik az emberben, de kegyelem nélkül. Tehát vájkál magában, bűntudata van, anélkül, hogy a kegyelem rávetülne; és a lelkiismereten, a bűntudaton úgy zongorázik az ördög, ahogy akar.” (Szűcs Teri: Mi az, hogy csodálatos? – 89.o.)
A legrosszabb, amit tehetünk, ha nem teszünk semmit. Sokan szenvednek és elmennek a betegség mellett, mert nem mernek lépni. Valóban hatásosan akkor tudunk segíteni, ha tudjuk, hogy mi zajlik a betegben, ha látjuk és megértjük, nem pedig elítéljük állapota miatt. Aki alkoholistával él együtt, biztosan hallott már tőle olyan szavakat, melyben magát vádolta: “Rongy ember vagyok… nem érdemeltek meg… Ne haragudj, hogy annyit bántalak…” Ezeket a szavakat általában nem tudjuk komolyan venni, mert a következő percben már sokszor kötekedő és agresszív, pedig az ilyen megnyilvánulásai betekintést engednek a benne dúló harcokba.

• Megbocsátás

A megbocsátás nagyon fontos lépés az alkoholbeteg felé. Jogosan merül fel a kérdés: hogyan lehet szeretni valakit, aki (látszólag) nem tud szeretni és olyan méltatlan a szeretetre, mint az alkoholista? Önerőből sehogy, segítségre van szükségünk. Jó hír, hogy a szeretet és a megbocsátás is tanulható, ha elismerjük, hogy tanításra szorulunk, és olyan távlatok állnak előttünk, melyekre méltán vágyakozhatunk.

“Tudnunk kel, hogy szeretni mindenekelőtt nemcsak érzelmet jelent, hanem cselekvést is. Hogy valakit szerethessünk, mindenekelőtt akarnunk kell szeretni. A szeretet tehát nem csak úgy magától megy, hanem döntés eredménye. Önmagunk határozunk a szeretet ellen, vagy mellette.” (Hunt, Jim és Cyndy, Hill, Robert Allen: Együtt győzni – Lelkigondozói tanácsok egy alkoholista, hívő házastársa számára/35-36.o. )

• Szeretetteljes szembesítés

Az üldöző magatartás helyett nagy segítség lehet. Ha a szenvedélybeteg viselkedését újra és újra bíráljuk és megkérdőjelezzük személyiségét, akkor csak a bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet alakítanánk ki benne. Az alkoholbetegség egyik szomorú következménye, hogy a beteg nem akar szóba állni saját függőségével. Ha beismertetni akartuk, ha számon kértük betegségéért, ha üldöztük, nem segített semmit. Nem kerülhetjük meg viszont a problémát. Tudtára kell adnunk, hogy zavar bennünket az, hogy iszik; hogy nagyon nehéz ilyenkor vele egy fedél alatt lenni, a viselkedése megváltozik és a család többi tagjára is rossz hatással van, sok pénzt elkölt, aminek lenne helye. Tudatnunk kell vele azt is, hogy szükségünk van rá, de nem alkoholos, hanem józan állapotban.

• Nem fogadni el a hazugságokat

Tény, hogy az alkoholbetegség velejárója a mellébeszélés, kimagyarázás, félrevezetés, vagy nyílt hazugság. A beteg függősége előrehaladtával egyre mesteribb fokon merül bele ebbe a sajnálatos viselkedési módba. Amikor észrevesszük, hogy az illető félre akar vezetni, vagy be akar csapni, akkor fontos, hogy szakítsuk félbe a beszélgetést, és mondjuk meg neki: tisztában vagyunk azzal, hogy nem mond igazat, és félre akar vezetni. Ha ezután viszont az igazat mondja, hallgassuk meg. Engedjük meg, hogy nyíltan kifejezze érzéseit, gondolatait.

• Pozitív énkép elősegítése

Ha viselkedését újra és újra bíráljuk, és megkérdőjelezzük személyiségét, akkor csak a már amúgy is meglévő bűntudatát növeljük, ahelyett, hogy pozitív önérzetet építenénk ki benne. Igényeljük vele a beszélgetést, a közös családi dolgokat osszuk meg vele, kérdezzük meg, hogy van, mi bántja. Ha valamit el akar mondani, akkor hallgassuk végig, még akkor is, ha tudjuk, mit fog mondani. Ha fogadkozik, hogy holnaptól nem iszik, ne szóljuk le durván, hanem mondjuk el szeretettel: el hisszük, hogy komolyan gondolja azt, hogy holnaptól nem fog inni, de nem tud megállni, mert beteg, és a legutóbb is megígérte ugyanezt, eredmény nélkül. Ne hibáztassuk érte, hanem mondjuk meg, hogy ez is a betegségéhez tartozik. Tudjuk, hogy szeretne, de nem tud nem inni. Fontos, hogy észrevegyük és értékeljük az életében megnyilvánuló jó dolgokat is. Ha csak lenézést, szidalmat és egyéb negatív dolgokat tapasztal, még inkább meg fog keseredni.

Ha pedig bármilyen lépést tesz a gyógyulása érdekében, igyekezzünk bátorítani, segíteni.

• Emlékezni régi énjére (nem azonosítani betegségével)

Könnyen beleesünk abba a hibába, hogy azonosítjuk az alkoholistát tetteivel, illetve a betegségével. Tudnunk kell, hogy amit megbélyegzünk, az általában az a viselkedésmód, amely nekünk nem tetszik, s ahelyett, hogy a pozitívumokat keresnénk, már csak a hibáit látjuk és azt, hogy nekünk milyen rossz az adott helyzet. Fontos, hogy visszaemlékezzünk jó tulajdonságaira, amiért megszerettük őt, vagy amiért szeretjük, mint családtagjai. Azok még mindig ott vannak, csak italozó magatartása eltakarja őket, és ha tovább mélyül betegsége, el is vesztheti azokat. Gyakran előforduló szomorú hiba családtagoknál, hogy állandóan panaszkodnak hozzátartozóikra, társukra, már egy jó szavuk sincs, és magukat mártírként, vagy hősökként tüntetik fel, akik a másik gonosz viselkedése ellenére kitartanak mellette; ezzel még több ellenséget szereznek a betegnek, ha pedig ezt a függő füle hallatára teszik, akkor nagyon megsértik önérzetét és mélyítik a bűntudatát.

• Elengedés

Lehetséges, hogy a segítő hozzáállásunk ellenére sem változik az otthoni helyzet. Az alkoholbeteg szembesülését saját betegségével az a tudat is hátráltathatja, hogy mindig számíthat hozzátartozóira, akik átvállalják a feladatait, elsimítják a zűrös ügyeit, kifizetik az adósságait, titkolják a betegségét és megvédik őt a külvilág megvetésétől. Sokan ellenkeznek azzal a megközelítéssel (talán legtöbben a keresztények közül), hogy az alkoholbeteget el kell engedni, magára kell hagyni ahhoz, hogy szembesüljön azzal, mit is tesz vele a betegsége. A szeretet jegyében azonban meg kell ezt tennünk. Ha az alkoholbeteg betegségének következményeit mindig mi hordozzuk, akkor egy egyszerű példával élve úgy teszünk, mintha egy rákos beteg betegségének tüneteit mi akarnánk viselni, a beteg pedig már csak súlyos stádiumban vagy esetleg közvetlenül a halála előtt jönne rá, hogy mi is a valóság. Amint már erről is szó volt, sokan jó darabig tűrnek, az után pedig azt mondják, hogy elég volt és otthagyják társukat, vagy elválnak tőle, pedig tehettek volna lépéseket korábban is, melyekkel késztethették volna a függőt a betegsége következményeivel való szembesülésre. Az elengedés és az elhagyás között nagy különbség van. Ez azonban magyarázatot érdemel, mert az elengedés esetenként magára hagyást is jelent. Az elengedés lényege, hogy a beteg megértse, többé nincs, aki magára vállalja a felelősséget a betegségéért, hanem neki egyedül kell megtennie ezt. Az elhagyás viszont abban más, hogy az elhagyott személy már nem érdekel bennünket, közömbössé válik számunkra, végleg hátat fordítunk neki. Ez a magatartás már nem úgy hat, mint az elengedés, mert azt érzékeltetjük a beteggel, hogy elegünk van belőle is, és a betegségéből is. Nagyon fontosak Hans Klein tanácsai:

“… hatásos, ha elengedi (az alkoholbeteget), mert ha hirtelen magára hagyják, megérti, hogy többé nem viselik gondját, illetve itt az ideje, hogy döntsön: vagy hagyja, hogy elpusztítsa az alkohol, vagy végre felelősséget vállal a saját életéért. Az alkoholizmus esetében az a veszély áll fenn, hogy a nem megfelelően nyújtott segítség megakadályozza a beteget abban, hogy átélje az említett tapasztalatot. Furcsa módon egyesek azt hiszik, hogy pontosan ilyen helyzetben kell segíteniük ezeken a szerencsétlen embereken. De amilyen jó, annyira téves is a szándékuk, mert a beteg csak akkor vágyik arra, hogy segítsenek rajta, amikor megértette, hogy ő a felelős a betegségéért, és egyedül nem tud boldogulni.” (Klein, Hans: Alkoholfüggés és családgondozás/68.o.)

• Segítségkérés

Nagyon fontos, hogy ne magunk és ne egyedül próbálkozzunk, hisz sok lehetőség van a segítségkérésre. Jó szívvel ajánljuk a szenvedélybetegek hozzátartozói számára létrejött családi csoportokat. Olyan emberekkel találkozhatunk itt, akik ismerik problémáinkat, hisz nekik is alkoholbeteg hozzátartozóik vannak. A legsikeresebben működő önsegítő csoport az Anonim Alkoholistákhoz alapelvileg kapcsolódó Al-anon (Családi csoport), ami szorosan együttműködik az Alateen-nel (fiatalok önsegítő csoportja) és az ACA-val (Alkoholisták felnőtt gyermekei). Ha elmondjuk a családtagunknak, hogy elmentünk egy ilyen alkalomra, vagy tanácsadóhoz, valószínűleg neheztelni fog ránk, de fontos kifejeznünk, hogy szenvedünk a betegsége miatt, és látnia kell, hogy nem tudjuk ezt a helyzetet tovább hordozni helyette. Ahogyan már szó volt erről, amíg a család hallgat, és nem emel szót az ivás ellen, az alkoholista nem veszi észre, hogy a helyzet súlyos, hiszen azért iszik, hogy jól érezze magát. Csak akkor kezd másként gondolkodni az ivásról, amikor világosan értésére adjuk, hogy nem tudunk ezzel tovább közösséget vállalni. Ezért fontos nyíltan beszélni neki a helyzetről. Az Al-alonban először is magunkkal fogunk szembesülni és azzal a ténnyel, hogy nekünk is gyógyulnunk kell. Itt is alapelv annak beismerése, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben és az, hogy egy nagyobb Hatalomba (Istenbe) vetett hit révén és Vele kapcsolatba kerülve gyógyulhatunk mi is.

Itt megtanulhatjuk, mit jelent valakit elengedni, de nem lemondani róla. Megtanulhatunk szembenézni önmagunkkal is. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ha változik a magatartásunk, ha rámutatunk viselkedésünkkel, hogy az ivás az ő betegsége, biztosan nem lesz közömbös. Lehet, hogy először többet fog inni és ezt sokan úgy értelmezik, hogy cserbenhagyunk egy gyenge embert, és lehet, hogy minket is megkísért a gondolat, hogy újból visszalépjünk az alkoholista játszmába.

“Ha a hozzátartozó többé nem igazodik a beteghez, hamarosan megváltozik valami. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem foglalkozik többé a beteggel, hanem elkezd magára figyelni. Minél jobban sikerül mellőznie az alkoholistát és a negatív viselkedését, ő annál hamarabb kikerül a figyelem központjából és visszakényszerül a betegsége gondolatához. A betegség akkor már nem érdekesség lesz a számára, amiért rengeteg figyelmet kap, hanem egyre több szenvedést fog okozni neki. Érthető módon az alkoholista ezt nem engedi meg azonnal. Előbb ellenszegül, és a múlt tapasztalatai alapján jól tudja, hogy a társát általában sikerül meggyőznie. Ezért a társának nagyon sok erőre és következetességre van szüksége, hogy új magatartásában ne hagyja magát befolyásolni.. Ez bizonyosan lehetetlen a régi magatartásba való “visszaesések” nélkül, de ha ennek ellenére következetes tud maradni, nagy a valószínűsége annak, hogy elhatározását siker koronázza.” (Klein, i.m. 77.o)

Ezért érdemes kitartani, mivel magatartásunk nem azt jelenti, hogy elhagytuk őt, hiszen érdekel bennünket a sorsa, és ha fel is kínáltuk neki, illetve tudja, hogy van lehetőség a kezelésére, akkor valószínűleg ő is változtatni fog, vagyis kénytelen lesz betegségével szembesülni. Íme egy gyógyult alkoholbeteg vallomása felesége megváltozott magatartásának hatásáról:

“Ha tönkre akarod tenni egy iszákos mókáját, ismertesd meg házastársával az Alanon-t. Pauline háromféleképpen változtatott megközelítésén, ami őrülten zavart: (1) Bár korábban mindig kiöntötte a piám a lefolyóba, most ezt abbahagyta, és semmiben nem próbálta megakadályozni az ivást. Azon kezdtem el tűnődni, vajon szeret-e még. (2) Hétfőnként mindig megkértem, hogy telefonáljon be a munkahelyemre, és mondja azt, hogy náthás lettem. Korábban ezt mindig megtette, ám miután elment az Alanon-ba, egyszerűen csak mosolygott és azt mondta: “Nem, ezt most már saját magadnak kell elintézned.” (3) Sokkal nyugodtabban, összeszedettebbnek tűnt. Korábban alig értem haza az ivászatból a haverokkal, azonnal kifogást kerestem arra, hogy újra elmehessek. Egyszerűen csak elkezdtem veszekedni Pauline-nal, és aztán azt mondtam: “Rendben, ha így viselkedsz, elmegyek.” Miután belekeveredett ebbe az Alanon dologba, ahelyett, hogy megpróbált volna otthon tartani, csak mosolygott és azt mondta: “Viszlát, egy megbeszélésre kell mennem.” (Dobson, Dr.James: Kemény szeretet – Remény a válságban lévő családoknak/ 221-222.o.)

Részletesen a következő honlapokon lehet olvasni a családtagok számára elérhető önsegítő csoportokról, kiadványaikról és a gyűlések helyszíneiről: www.al-anon.hu , www.aca.hu

• A gyógyulási folyamat megértése és elfogadása

Mint minden komolyabb betegségnél, úgy az alkoholbetegségnél is gyógyulási folyamatról kell beszélnünk. Ahogyan nem egy-két hét alatt lesz valaki alkoholbeteg, úgy nem egy hét alatt fog gyógyulni sem. Ha segítséget is kér és kap, nem biztos, hogy valóban gyógyultan távozik egy rehabilitációról. Ha a beteg csak a szervezetében tisztul meg az alkoholtól, de nem ismeri fel, hogy azért lett alkoholista, mert “nem tudott kiforrni a személyisége”, és nem törekszik a további változásra, az nagy valószínűséggel vissza fog esni. Ezeket az embereket szokták “száraz alkoholistáknak” hívni. Már nem isznak, de a gondolkodásmódjuk, az életvitelük még az alkoholista ember személyiségjegyeit viseli magán:

“Az alkoholisták másképp gondolkodnak, mint az egészségesek, a normálisak… Erről a megváltozott gondolkodásról lehet felismerni akkor is, ha nincs az emberben egy csepp alkohol sem… és akkor is, ha már évek óta nem fogyasztja a szert ugyan, de a gondolkodása nem változott… mivel a viselkedését a gondolkodás formálja, amíg az nem változik, az életmódban sincs igazi változás.” (Szikszay-Tóth: Deviáns alkohológia/11.o.)

Megtanulni szembenézni a problémákkal, az élet nehézségeivel és felelősséget vállalni a tetteinkért, nem könnyű, különösen egy alkoholbetegnek nem. Folyamat, amíg ezt megtanulja, hisz lehet, hogy egész eddigi életében nem jutott el idáig. Az orvosi, pszichiátriai segítség ezért nagyon fontos a méregtelenítés mellett. Meggyőződésem, hogy azok az alkoholbetegek tudnak a valódi józanodás útján elindulni, akik olyan közösség részévé válnak, ahol a közös problémákat nyíltan megbeszélhetik, és segítséget kérhetnek egymástól. Mi lehetne ehhez hathatósabb segítség, mint egy olyan csoport, ahol absztinens társaikkal találkozhat? Éppen ezért ajánlják egyre többen az Anonim Alkoholisták közösségét, akiknek programja komoly és mély önvizsgálaton, az önmagunkkal való szembesülésen, tehetetlenségünk beismerésén és egy felsőbb Erőbe vetett hiten alapul. Akik nem jutnak el idáig, azok nagyobb veszélyben vannak, éppen ezért nem lehet kizárni a visszaesés lehetőségét sem, azonban aki még nem tanulta meg, hogy betegséggel áll szemben, annak szükséges az újbóli szembesülés a gyógyítás és a gyógyulás elfogadásához.

A gyógyulás a szenvedélybetegek családtagjainál is hosszú folyamat, és a gyógyulás része az, hogy vissza-visszaesünk az alkoholista életjátszma szerepeibe és nehezen találjuk saját identitásunkat, mivel megszoktuk, hogy az másokéban oldódik fel. Ha nem félünk szembenézni önmagunkkal, és elfogadjuk a segítséget, ami nem bennünk található, elindulhatunk a gyógyulás útján. Ezzel a legtöbbet tehetjük meg a mellettünk élő szenvedélybetegért is.

AA

Az Anonim Alkoholisták olyan férfiak és nők közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és reményüket azért, hogy megoldhassák közös problémájukat
és segíthessenek másoknak felépülni az alkoholizmusból. A tagság egyetlen feltétele az ivással való felhagyás vágya.

Elsődleges célunk józannak maradni, és segíteni más alkoholisták józanodását.

Honlapjuk: www.anonimalkoholistak.hu